Agyműködésünk – avagy miért nem tudjuk irányítani az érzelmeinket?

Kezdjük egy kis anatómiával...

Agyunk három fő egységből áll:

A hüllőagy (vagy agytörzs) az emberi agy legősibb, legmélyebben fekvő, legprimitívebb része. Legfontosabb feladata a túlélés biztosítása. Hatáskörébe tartozik a légzés, éhség, szomjúság, emésztés, szexualitás, hőszabályozás. Az innen induló reakciók az üss-fuss-dermedj le parancsokat követik. A pánikreakciók szintén itt keletkeznek.

Az emlősagy (limbikus vagy határkérgi rendszer) feladata az érzelmek létrehozása. Célja az érzelmi túlélés. Fenntartja az üss-fuss-tettesd magad halottnak stresszválaszt, és ezzel kapcsolatos védelmet kezdeményez. Alapvető szerepet játszik az érzelmek, a viselkedés és az ösztönök kontrolljában.

A racionális agy (agykéreg, neocortex) a magasabb szintű gondolkodás, elemzés, döntéshozatal színtere. Amikor a hüllőagy riadót fújva életbe lépteti az üss-fuss-tetszhalott üzemmódot, az agykéreg vérellátása csökken – hiszen menekülés közben sokkal fontosabb, hogy izmainknak jusson megfelelő mennyiségű vér, mint agyunk ezen részének, amely a matekórán való brillírozásért felel.

Amikor agyunk azt jelzi számunkra, túlélésünk veszélyben forog, az elkerülés érzéseit veti be.

A lámpaláz jelensége klasszikus stresszreakció. Vészhelyzetben nincs idő teketóriázni, holmi gondolkodásra, mérlegelésre fecsérelni a drága időt és életet, ezért stresszhelyzetben agyunk legősibb része, a gyors reagálású hüllőagy veszi át az irányítást.

Az evolúció bizonyítja e stratégia létjogosultságát, fajunk köszöni szépen, él és virul, ahogy más fajok is okosan használják mai napig. Az antilopok támadás esetén nem hívnak össze tanácskozást, hanem azonnal elkezdenek futni.

De miért kezeli hüllőagyunk a szerepléses szituációt stresszként? Hiszen kicsi az esélye, hogy eltaposson egy mamut, ránk ugorjon egy kardfogú tigris, és elég ritkán szegeznek ránk fegyvert, miközben előadunk.

Persze, de a szemüket ránk szegezik, esetleg egész sokan, netán több ezren egyszerre, néha még tetézi ezt a kamera is. Na, ez már para. Néznek. Sőt! Bámulnak! És akik néznek, sőt bámulnak, azok gondolnak is rólunk valamit. Hiszen ott állunk védtelenül, kiszolgáltatva.

Nyilvánosan olyat mondunk vagy teszünk, ami alapján véleményt, esetleg ítéletet alkotnak rólunk. Benne van a pakliban, hogy nem tetszik nekik, amit vagy ahogyan mondunk, csökkenhet a népszerűségünk. Ha nem tetszik nekik, akkor nem szeretnek. Ha nem szeretnek, egyedül maradok. Ha kivet a horda, az egyenlő a halállal. Régen fizikai megsemmisülést jelentett a kitaszítottság.

Az ember társas lény, túlélése szempontjából tehát a közösségi lét a biztonságos. No de mi történik, ha kivet a horda? Egyedül nem tudsz életben maradni. Azaz: ha nem szeretnek, az egyenlő a halállal. Ez a tudattalanod logikája.

Az érzelmek hierarchiájában a túlélést szolgálja minden: hogy szeressenek, tartozzam valahová. Ez kerül veszélybe, amikor kiállunk mások elé, és megmutatjuk magunkat. Ha elrontom, elfelejtem, felsülök, a csoportban elfoglalt pozícióm veszélybe kerülhet. 

Most gondolhatod magadban:

Remek, köszi az anatómialeckét, most már tudom, miért érzem magam rosszul, de ettől még nem fogom tudni leküzdeni a lámpalázamat.

Min múlik az, hogy agyunk halálos fenyegetésnek tartja-e a szereplést, vagy nem?

Szűrőink – para vagy nem para?

Ági története:

13 éves voltam, amikor kiderült az egyik osztálytársamról (6 éves korom óta az egyik legjobb barátom), hogy csontvelőrákja van. (…) A család nem dúskált az anyagi javakban, ami fedezte volna a kezelés költségeit, így kitalálták, hogy legyen egy jótékonysági koncert, ahol adományokat gyűjtenek a transzplantációra, valamint az utókezelésekre (oxigénsátor, stb.). Az édesapja egy kis zenekarban játszott, és sokszor léptek fel akkoriban a Petőfi Csarnokban, ezért ott szervezték meg a jótékonysági rendezvényt. Nem tudom megmondani, hányan jöttek el, de nagyon sokan voltak.

És itt jött a bibi. Azt mondták, hogy jó volna, ha a beteg valamelyik kis barátja mondana beszédet, ami természetesen az ügyből kifolyólag meglehetősen szívettépő volt. Mivel én voltam az osztály szószólója, engem kértek fel eme nemes feladatra.

Ki is álltam, el is kezdtem, de annyira megviseltek a leírt szavak, hogy sírva lerohantam a színpadról, szégyenkezve hazakullogtam, hogy nem tudtam segíteni…

Persze ez nem igaz, nagyon sok adomány gyűlt össze, a műtét sikerült, és ez a fiú ma 37 éves makkegészséges emberként él, de én viszem ennek élményét minden nyilvános szereplésre magammal.

Az eddigi legextrémebb mértékben lámpalázas ügyfelem, Ági 15 éve tanácsadóként dolgozik. Saját szavaival élve igazi nagydumás, bárkivel, bármikor, bármiről képes elbeszélgetni – négyszemközt, vagy akár egy idegen családnál, asztalnál ülve.

De amikor a saját kollégái előtt kellett beszélnie egy tréningen, akkor még úgy is elsírta magát, hogy háttal állt nekünk, a villanyt lekapcsoltuk, és még be is csuktuk a szemünket. Rettenetes volt számára a szereplés.

Miért? Mert egy olyan, erőteljes érzelmi töltetű élmény terheit cipelte magával, amelyből – tudattalanul – önszabotáló következtetéseket, gondolatokat, más szóval korlátozó hiedelmeket szűrt le.

Agya egyszerűen arra a következtetésre jutott, hogy sok ember előtt beszélni szörnyű, ezért halálos fenyegetésként élte meg a hasonló szituációkat. Miért is?

Ági története szépen illusztrálja az agytörzs és a limbikus rendszer működését: a túlélési ösztön felülír mindenféle racionalitást. Józan eszével hiába tudta intelligens, felnőtt nőként, hogy az a 13 éves korában lezajlott esemény nem az ő alkalmatlanságát bizonyítja, ráadásul nem is vallott kudarcot, hisz a koncert meghozta a várt eredményeket, sőt barátja most is egészségesen él.

A hüllőagy fittyet hány érveinkre. Neki csak a túlélésünk számít. Mindent bevetve igyekszik megvédeni minket a hasonló helyzetektől.

Ez a történet azt is megmutatja: nem maguk az események határozzák meg, hogy az adott eseményt jó vagy rossz emlékként raktározzuk-e el. Ha így lenne, barátja felépülésének ténye azt a koncertet és a beszédet egy sikeres, különleges élménnyé varázsolta volna Ági számára. Ilyen következtetéseket is levonhatott volna: „az érzelmeimet kimutatni jó dolog, hiszen azzal segítek másoknak”, „ha bátran kiállok mások elé, azzal életeket mentek”.

De ilyen érzelmi nyomás alatt Ági racionális agyának esélye sem volt. A szereplés traumaként égett be Ági emlékezetébe, mely minden egyes nyilvános megszólalásánál intenzív fiziológiai reakciókkal – hányinger, sírás, remegés – figyelmeztette őt a reá leselkedő veszélyekre.

Erőteljes érzelmi töltettel bíró eseményekből szinte törvényszerűen vonunk le következtetéseket, más szóval hiedelmeket formálunk, például: „képtelen vagyok emberek előtt beszélni”, „a szereplés para”. Ezek a hiedelmek aztán önmagukat beteljesítő jóslatként jönnek velünk. Henry Ford szerint: „Akár elhiszed, hogy képes vagy rá, akár azt, hogy nem, igazad lesz.”

Hiedelmeink befolyásolják képességeinket, képességeink pedig viselkedésünkben tükröződnek – jelen esetben a színpadon.

A hiedelmek lehetnek támogatóak (pl. „jó előadó vagyok, tudok kapcsolódni a közönséghez”) vagy korlátozóak (pl. „mindig leblokkolok, ha több ember előtt kell beszélnem”). Leegyszerűsítve: hiedelmeink határozzák meg viselkedésünket.

Jó hír: még a legmakacsabb korlátozó hiedelmeidet is át lehet formálni. Ahogy biciklizés közben szembeszélben is lehet haladni, csak sokkal nehezebb, több erőfeszítést igényel, ugyanúgy lehet a korlátozó hiedelmekkel is szembe menni.

Ami nem öl meg, az megerősít: ha gyakorlással, apránként újra és újra bebizonyítod agyad primitívebb részei számára is, hogy mások előtt beszélni egyrészt nem halálos, másrészt meg egyre jobban megy, akkor előbb-utóbb átíródnak benned korlátozó hiedelmeid.

Ez az egyik út.

Sokszor már az is segít, ha feltárod az okát. Egy másik ügyfelem, Kati esetében is egy gyermekkori élmény állt a háttérben:

Amióta az eszemet tudom, imádok szerepelni. Érdekes módon nekem ez mindig párosult egy egészségesnek már nem nagyon mondható félelemmel, izgalommal, lámpalázzal. 12 évesen még egy gyerekeknek szóló tévéműsorba is beválogattak, de valamiért nem bírtam a kamera előtti feszültséget, és kiszálltam a forgatásból.
Ennek ellenére a tanári pályát választottam, de az első órákon továbbra sem éreztem magam komfortosan. Végül úgy döntöttem, kommunikációs szakemberhez fordulok a problémámmal.

A pár órás beszélgetés alatt Laura segítségével rájöttem, hogy egy kisiskolás kori rossz emlék az, amit oldani érdemes, hogy ne legyen ilyen egészségtelen lámpalázam. A történet a következő:

Ebéd utáni csendespihenő az osztályban. Általában mindig ugyanaz az osztálytársam mesét mondott a többieknek, míg nekünk csendben, mozdulatlanul kellett ülnünk a padban. Én valamit rosszul csinálhattam, mert az osztályfőnök kihívott: „Jó, akkor most neked kell mesét mondanod a többieknek!” Emlékszem arra a rossz érzésre, szégyenre, a büntetés ízére, meg arra a lehetetlenül borzalmas mesére, amit rögtönöztem, az osztály előtt megsemmisülve.

Ezek után nem csoda, hogy Kati agyműködése halálos fenyegetésként kezelte azt, amikor emberek előtt kellett beszélnie, és produkálta a fuss/fagyjál le tüneteket. Nála az áttörést ezeknek a kislánykori hiedelmeknek az átalakítása hozta meg. Hogy egy számítógépes hasonlattal éljek: letöltöttük a verzió frissítéseket, mégpedig a saját, felnőttkori tapasztalatai  segítségével.

Ismétlés a tudás anyja: ugyanez igaz a hiedelmekre is. Minél többször hallunk vagy élünk át valamit, annál nagyobb a valószínűsége, hogy előbb-utóbb elhisszük. Ráadásul minél zsengébb korunkban kapjuk környezetünktől az információkat, annál inkább azonosulunk vele.

Saját magunkról alkotott képünk, identitásunkkal kapcsolatos meggyőződéseink zöme hétéves korunkig alakul ki.

Énképünk, önbizalmunk, önértékelésünk alapjait abból építgetjük, amit közvetlen környezetünk, családunk, óvónénink, tanítónénink, társaink sugallnak nekünk. Tulajdonképpen elhisszük a környezetünknek azt, amit rólunk állítanak – akár igaz, akár nem. „Semmirekellő vagy”, „belőled nem lesz semmi”, „ne mássz föl, mert leesel” és ehhez hasonló kijelentések nyomot hagynak énképünkben, felnőtt korunkban is cipeljük őket magunkkal – hiedelmek formájában.

Például: „nem vagyok értékes”, „nem érdemlem meg a sikert”, „nem vagyok elég jó”. Szerethetőségünkbe vetett hitünk szintén meghatározza, mennyire tartjuk magunkat értékesnek. Nem kell agysebésznek lenni ahhoz, hogy kitaláljuk: vajon az, aki nem tartja magát szerethetőnek és értékesnek, mennyire fogja kényelmesen érezni magát, amikor emberek előtt kell megnyilvánulnia?

A hiedelmek határozzák meg képességeidet és viselkedésedet. Pont ezért szoktam ügyfeleimmel a lámpaláz-szelídítési folyamatot a tudattalan szintű hiedelmek feltárásával és átformálásával kezdeni. Sokkal könnyebb hátszélben bringázni.

Énképünk nagyban befolyásolja, mennyire merjük megmutatni magunkat. Minél stabilabb az énkép, annál kevésbé függ mások véleményétől.

Érdemes megvizsgálni, mit is gondolsz magadról. Tetteid, kapcsolataid, életkörülményeid árulkodnak arról, mennyire tartod magad értékesnek, szerethetőnek, fontosnak.

Vedd kezedbe az irányítást, ne hagyd, hogy gyermekkori meggyőződéseid vessenek gátat kiteljesedésednek!

Ha egyedül nem megy, kérd szakember segítségét! Több hatékony módszer érhető el a hiedelmek feltérképezésére és átformálására, énképed alakítására.

Ha fejlődni akarsz az élőbeszédben, vagy a hasonló témájú cikkekről nem akarsz lemaradni, lájkold vagy kövesd Facebook-oldalamat:

https://www.facebook.com/NeiszLaura

 AKTUÁLIS:

Folyamatosan bővülő online tananyagért kattins ide.