2014-ben jelentkeztem a vízilabda EB-re csapatkísérő önkéntesnek.
A kiválasztást nem bízták a véletlenre: CV, motivációs levél, interjú...

Egy szép tavaszi napon került sor az interjúra. Inkább vizsga feeling volt, egy hosszú asztalnál velem szemben 5 ember, azt sem tudtam, ki kicsoda.

Jöttek a kérdések:



"Mennyire vagy szigorú?"
"Amennyire kell."

"Melyik ország csapatával szeretnél lenni?"
"Amelyiknek beszélem a nyelvét. Az angol megy a legjobban."
"Angolul minden csapatkísérőnek kell tudnia."
"Ömm, hát..."

Erre az addig csöndben levő srác az asztal túlsó végéről:
"Látom, az önéletrajzodban itt van a spanyol. Mennyire megy?"
"A kérdésből ítélve kell a spanyolos csapatkísérő. A mindennapi dolgokkal simán elboldogulok. De hogy meccs után interjút tolmácsoljak, az nem menne."
"Nem, tolmácsolni nem kell. Csak a szokásos, mikor van az edzés, mikor lesznek a meccsek, mikorra jön a busz, van-e bármi egyéb óhajuk, vagy ha gyógyszertárba kell menni, ilyesmik."
"Az megy. Ráadásul addig még van három hónap. 3 hónap rengeteg idő, bőven fel tudom tuningolni a tudásomat."

Éreztem, hogy enyém az "állás"....

És ekkor jött a legmeglepőbb kérdés:

"A férfi, vagy a női csapattal szeretnél lenni?"

Gondoltam magamban:
Na de most komolyan... Vízilabdáról beszélünk...
Nyilván nem 13 nőt akarok nézegetni két héten keresztül, akármennyire szépek is...
Egyáltalán miért kérdezik ezt meg? KInek nem egyértelmű..?





Gondolkodás nélkül rávágtam a választ...

"Mindegy."

Azonnal megszólalt a fejemben is a hang: 

Miiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii? Hogy mondhattam ezt? Hogy lenne mindegy? Persze, hogy nem mindegy!

Jóhogy a pasikkal! Ajjjjjjjj.....

De aztán próbáltam nyugtatni magam: nem tudom, kicsoda mondatta ezt velem, mert hogy nem én mondtam, az biztos. De aki ezt sugallta, biztos tudja, mit csinál...

Két hét múlva megjött az e-mail: örömmel közlik, hogy bekerültem a 2014-es vízilabda EB csapatkísérői közé!

Juhúúúúú!

Izgatottan nézem a listát, a neveket:

spanyol férfi: J. Kata...... 

"hát az nem én vagyok"

spanyol női: Neisz Laura...

"Hát tényleg nagy ötlet volt jelentkezni. Ahelyett, hogy JÚLIUSBAN otthon lennék A BALATONNÁL, most 2 hetet BUDAPESTEN tölthetek 13 NŐVEL. Óriási... Remélem, hamar kiesnek, és mehetek haza a Balcsira..."

Mondanom sem kell, hogy abban a három hónapban legalább annyit spanyoloztam, mint te, mióta olvasod ezt a cikket...

Csajok a csúcson

Megérkeztek, és persze cukik voltak a csajok, az edzők, doki, masszőr is jó arcok, az edzésen az edzőkkel beszélgettünk jókat, vacsinál a csajok hívtak az asztalukhoz, közvetlenek, kedvesek.

Mindig pontosak voltak, soha nem nyavalyogtak semmiért.

Megnyerték a csoportkört, (addigra már nem bántam, hogy nem estek ki hamar...). Egy plusz nap pihi, elmentünk a Szimplába. Imádták.

2014-ben a spanyol lányok megnyerték az EB-t. Óriási élményt adott, hogy ezt a két hetet velük tölthettem, s közelről láttam azt a munkamorált, csapatszellemet, mindent, ami ehhez vezetett.

Meg akartam tudni: min múlik a csúcsteljesítmény?

Ráadásul kellett egy téma is az NLP mesteri vizsgámhoz. (NLP = neuro-lingvisztikus programozás. Hogyan gondolkodsz, hogy beszélsz, és ez az egész hogyan hat a viselkedésedre, érzelmeidre. Egy komplex eszközrendszer, hatékonyan, tartósan tudunk mély változásokat elérni vele.)

Az hagyján, hogy az EB-t megnyerték, de kiderült, hogy többről van szó. 

A szövetségi kapitány, Miky Oca 2010-ben került a csapathoz. Azelőtt kb sehol nem volt a spanyol női vízilabda.
2012-ben a spanyol női vízilabda történetében először jutottak ki az olimpiára. Kapásból ezüstérmet vittek haza.
2013 VB arany.
2014 EB arany.

Tehát nem egy egyszeri "pont kijött a lépés" jelenséggel találkoztam.

Sehonnanból a csúcsra. Éveken át. Mi a titok?

 Így lett a vizsgatémám a "csúcsteljesítményre ösztönző vezetői kommunikáció".

Újra szárazon: a kép a döntő után készült.

Mit művel a lányokkal ez a pasi?

2014 októberében összekötve a kellemest a hasznossal, kiruccantam Spanyolországba, hogy meginterjúvoljam Mikyt ez ügyben.

Amikor kijött értem a reptérre, ezzel fogadott: 

"Felkértek, hogy tartsak egy előadást a barcelonai egyetemen. De fogalmam sincs, hogy miről beszéljek. És különben is, ki vagyok én, hogy osszam az észt?"

Gondoltam, hogy tudja magáról, hogy olimpiai és világbajnok vízilabdázó, és szövetségi kapitányként is elért ezt-azt... úgyhogy elkezdtem kérdezgetni, ahogy a mindenféle lelki gubancokkal érkező ügyfeleimet szoktam.

Egész hamar megtaláltuk a téma magvát (siker & kudarc + a számára legfontosabb értékek, amolyan vezetői hitvallás), és izgi sztorikat, analógiákat tettünk bele, amitől igazán egyedi lett a szöveg. 

Amikor a gyakorlásra került a sor, magamat is megleptem, hogy milyen "szigorú" voltam, és milyen elborult/kreatív/játékos/vicces ötleteim jöttek menet közben, amiktől a szöveg és az előadásmód is letisztult. Tökéletesre csiszoltuk. És közben RENGETEGET nevettünk.

Fura élmény volt, hogy egy - saját területén - vérprofit instruálok, és ő alázatosan, fegyelmezetten követi utasításaimat... Mindezt angolul és spanyolul... 

Ráadásul úgy, hogy azelőtt soha nem csináltam ilyet. Fogalmam sem volt, hogyan kell felépíteni egy beszédet, meg mit hogy, csak csináltam, ami jött - szívből és józan paraszti ésszel.

Közösen megteremtettük azt, hogy ez a mondanivalójával és a személyiségével is összhangban legyen.

Mindketten izgatottan vártuk a nagy napot. Már hazajöttem, de még Skype-on is nyomtunk pár gyakorlást. Az előadás baromi jól sikerült: a diákoknak nagyonb ejött, a szervezők totál odavoltak, és Miky is hálásan hívott utána, hogy elújságolja, milyen hatást ért el: könnyektől a kacagásig mindent. 

Én meg annyira élveztem ezt a kreatív bábáskodást, a téma előásásától kezdve a beszéd felépítésén át a kigyakorlásig, hogy úgy jöttem haza: "nem tudom, van-e ilyen, hogy beszédcoach, de az akarok lenni".

Itthon áradoztam az élményemről, meg hogy "beszédcoach akarok lenni", míg egy szép napon egy ismerősöm azzal hívott fel:

"Figyelj Pipi, most jövök egy Toastmasters találkozóról. Ott a helyed."

Igaza lett.

(Toastmasters: a világ egyik legnagyobb, előadói készségeket fejlesztő szervezete.)

2015. januárban csatlakoztam a Skylarks Toastmasters klubhoz. 

A vízilabda EB-s önkénteskedés egy váratlan csavarral segített abban, hogy rátaláljak hivatásomra.

Aki a "férfi vagy a női csapattal szeretnél lenni" kérdésre a MINDEGY választ mondatta velem, tényleg tudta, mit csinál...

***

A Toastmastersben eltöltött önkénteskedős évek pedig megmutatták, hogyan tudom ötvözni a lelki kurkászós szenvedélyemet a nyilvános beszédes tudásommal...

De ez egy másik cikk témája. 

Para vagy nem para, de kevés az időd, mégis tisztességesen fel akarsz készülni az előadásodra: töltsd le INGYEN az Előadói elsősegélyt!

Ha a bénító lámpaláztól akarsz megszabadulni, ez az online kurzus segít.

Végre rájöttünk, hogy ne az agyakat tömjük iszonytató mennyiségű információval, hanem a szívekhez szóljunk.
Feltaláltuk a spanyol viaszt: a történetek kiváló eszközök ahhoz, ha az ügyfeleid szívét akarod megérinteni. 

Hála a jó Istennek, az üzleti kommunikációban is kezd méltó helyre kerülni a történetmesélés. Hazánkban is egyre többen tanítják magas színvonalon az üzleti storytellinget, és nem csak angol nyelven érhető el szakirodalom. Ha már beleástad magad a témába, akkor (remélem), nem fogok újat mondani. ;)

De az üzleti történetmesélés legfontosabb alapelvét akkor is érdemes sulykolni, mert nem lehet elégszer.

A történetekkel valódi kapcsolódást tudsz teremteni. 

Mint minden történetnek, az üzleti történeteknek is van egy főhőse, aki valamilyen változáson megy keresztül. 

Hallgatóként a főhőssel azonosulunk: érte izgulunk, mintha csak velünk történne "a konfliktus", és a katarzisban megnyugszunk, amikor révbe ér.

Legtöbben ezen a ponton cseszik el az üzleti történetmesélést.

Vannak nyilvánvaló dolgok az életben, amik egészen addig nyilvánvalóak, amíg a befogadó oldalon vagyunk.

Sokan, mihelyt átkerülnek a másik oldalra, elveszítik a józan paraszti eszüket.

Ami hallgatóként nyilvánvaló, mesélőként valahogy nem lesz az... 

Téged mennyire köt le, amikor valaki első találkozáskor / bemutatkozáskor hosszasan ecseteli, hogy indult a cége, mióta csinálja, mekkora májer, hogy eztmegezt a nehézséget leküzdötte, s megfogyva bár, de törve nem, kilábalt, felépült, megerősödött, és azóta hányezer nemtoménmit szerzett... bla, bla, bla. 

Van hős, van konfliktus, van átalakulás: ezek egy történet alapvető alkotóelemei. Akkor mi a baj?

Amikor egy bemutatkozóban ilyen (eredet) történetet hallasz, mi a reakciód?

"Hm, oké, jó neked. Lehet, hogy így van, lehet, hogy nem. De ezt miért kell tudnom?
Jobb lesz tőle az életem, hogy elmondtad, milyen menő vagy?"

Nekem bizonyíték kell, nem ígéret.

Előbb adj értéket, aztán majd kíváncsi leszek rád. 

Pontosan azért, mert a hőssel azonosulunk, ha a hős helye már foglalt (általad, céged által), nekem már nem jut szerep, nem köt le a sztori. 

Éppen ezért fontos, hogy az üzleti történetmesélés  - különösen a bemutatkozásnál - ne rólad szóljon. Hanem arról a hősről, akinek a vállalkozásoddal segítesz. Mert ha én vagyok a célcsoportod, akkor (1) a hősben magamra ismerek, hogy jé, igen, ez akár én is lehetnék, (2) ugyanezzel a problémával küzdök, és (3) ó igen, pontosan erre az állapotra vágyom - mint amin keresztülvezetted egy régebbi, elégedett ügyfeledet = a hőst. Mesélj még, figyelek!

Amikor vállalkozókat tanítok az üzleti történetmesélés alapjaira, akkor mindig kihangsúlyozom: ha semmi mást nem viszel magaddal a tréningről, akkor ezt az egyet vésd a szívedbe:

Az üzleti történetmesélés legfontosabb alapszabálya: a hős nem te vagy!

A hős az ügyfeled. Te a segítő vagy. Aki nélkül nem jutna el a céljához.

A segítő vagy, aki útmutatást ad, eszközt ad a hős kezébe, ami majd kihúzza a csávából. 

(Persze ott az eredettörténet, de arra akkor vagyunk kíváncsiak, amikor már kaptunk értéket. Mindent a maga helyén és idejében.)

Már a "mivel foglalkozol?" kérdésre is adhatsz olyan választ, amelyben felhasználva a történetek hipnotikus erejét, felkelted potenciális ügyfeled érdeklődését. 

3 egyszerű lépésben, akár 3 perc alatt összerakhatsz egy igazán emlékezetes, magával ragadó bemutatkozást. Itt találod hozzá az ingyenesen letölthető útmutatót.

Képek: Benedek Elek: Magyar mese- és mondavilág. A csodaszarvas. Illusztrálta: Reich Károly
Móra, 1987.

A könyvből fotóztam saját magam. :)

Képzeld el, hogy 200 évvel ezelőtt, egy szép téli estén ülsz a fonóban a mátkád (=pasid/csajod) mellett, és hallgatod a falu legjobb mesemondóját. 

Az anyukád nem olvasott az ágyad mellett szépen illusztrált Benedek Elek vagy Grimm gyűjteményből, nem nézted a tévében a Magyar népmeséket, nem láttad sem a Csillagok háborúját, sem A gyűrűk urát, sem a Harry Pottert. 

Saját fejedben születik meg a képi világ, ami nem mások által megálmodott képekből rakódik össze. Saját magad alkotod meg az égig érő paszulyon felmászó, annak levelein megpihenő kiskondást, Fehérlófia össze haverját, Kőmorzsolót, Vasgyúrót és a hasukról kását evő Hétsinyű szakállú kapanyélf...út*. (Megjegyzés: a népmese eredendően felnőtt műfaj, régen ez volt a mozi. :))

Ma? Ha azt mondom, Csillagszemű juhász, bíró okos lánya vagy kőleves... sanszos, hogy nemcsak ugyanazok a képek ugranak be, de Szabó Gyula hangja is felcsendül nemcsak az én fejemben, hanem a tiédben, és az egész országéban. Pontosan úgy, ahogy a magyar népmesék alkotói megálmodták. 

Manapság vizuálisan el vagyunk kényeztetve. 

Épp ezért készpénznek vesszük, hogy ami a mi fejünkben megjelenik, az a másikéban is ott van. Nem mondunk konkrétumokat, és aztán csodálkozunk, hogy miért nem működnek a történeteink.

A másik nem látta, amit te láttál, nem hallotta, amit te hallottál, és nem érezte azokat az illatokat, szagokat, ízeket, hőmérsékletet, amit te. 

Amikor történetet mesélsz, képzeld azt, hogy filmet nézel, amit a másik nem lát. Mit kell ahhoz elmondanod, hogy ő is lássa lelki szemei előtt, hallja, érezze a hangulatát annak, amiről beszélsz?

1. Mesélj úgy, hogy a hallgatód lássa, hallja, érezze! 

Az adatok nem idéznek a lelki szemeink elé képeket, de az üres szavak sem indítják be a belső mozit.

A főhős szülője nem csak valamilyen kaját pakol gyermekének az útra. Hanem: "a szegény legény édesanyja sütött hamuban sült pogácsát". 

Figyeld meg a különbséget:

"Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény özvegyasszony. Annak volt egy fia, aki mindig sokat evett."

Vagy:

"Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény özvegyasszony. Az olyan szegény volt, hogy a sárga virág kinőtt a háza tetjén. Nem volt elég az a nagy szegénység, annak a tetejébe még volt egy nagyétkű fia. Amikor 12 esztendős volt, együltő helyében megevett egy tepsi túrós puliszkát."

"Nemrég, amikor otthon voltam, épp ebédre készülődtünk. Már ott volt az étel az asztalon, amikor hallottuk, hogy megállt valami a ház előtt."

Vagy:

"Épp a vasárnapi ebédhez készülődtünk. Már ott gőzölgött a székelykáposzta az asztalon, a húgom szeletelte a ropogós héjú, friss, puha kenyeret, amikor a ház előtt csörömpölve megállt egy traktor."

Ha megtűzdeled a történetedet érzékszervekre ható információkkal, akkor sokkal hatásosabb lesz. Könnyebb elképzelni. Ha ezt nem teszed, nagyjából mindegy, hogy mesélsz-e történetet, vagy nem...

Pro tipp: sokkal könnyebb úgy mesélni, ha te magad tényleg látod lelki szemeid előtt, vagy hallod lelki füleiddel, és összefut a szádban a nyál, mert érzed az illatát vagy ízét. Ha "csak úgy" mondasz dolgokat, mert azt mondják, hogy mondjál, az nem fog működni. Nem lesz valódi. 

Használj mellékneveket, jelzőket!

 2. Helyezd el térben és időben! Hol vagyunk? Mikor? 

Mielőtt belevágsz a történetbe, a hallgatódnak tudnia kell, hol játszódik a sztori. Hova képzelje?

A filmekben gyakran látod:

Arizona, 1998

A népmesékben: Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren túl... (nagyon régen és nagyon messze)

Tegnap utaztam a 2-es villamoson... (ahelyett, hogy: egyszer, amikor épp úton voltam)

Az elején mondd el, hol és mikor játszódik a történet!

3. Szereplők: nevezd nevén

A népmesékben (legalábbis a normálisan meséltben) nem hallasz olyat, hogy 
"Volt egyszer egy férfi és egy nő." Helyette ez van: Volt egyszer egy szegény ember és a felesége.

A szereplőkről már első említésnél megtudjuk a társadalmi státuszát és a családi állapotát, esetleg a nevét. És onnantól ugyanúgy hívjuk, nem félünk a szóismétléstől.

Az öreg király az öreg király marad, és nem lesz belőle vén uralkodó, vagy agg koronás fő. Csak összezavarnád a hallgatót, hogy akkor most valaki más is bejött a képbe?
Szegény legény, özvegy asszony, szolgálóleány, szolgalegény, Fehérlófia. 

"Egyik barátom" helyett Béla, vagy ha annak van jelentősége, akkor valami állandó eposzi jelző, pl. a balettos Béla. A konkrétumokra könnyebb emlékezni, mert könnyebb elképzelnem egy Bélát, főleg balettosat, mint "egy barátot", aki lehet akár nő is. Persze nem muszáj mindig tulajdonnevet mondani, ha a foglalkozása miatt fontos a történetben, akkor úgy emlegesd. Pl a töri tanszékvezető, a főnökasszonyom, a nőgyógyászom, a boltos kiasszony, a gitáros csaj stb.

Az egyes szereplőket mindig ugyanúgy nevezd!  

 +1. A szöveget add a szereplők szájába!

Figyeld meg, amikor valaki unalmasan mesél, mennyi függőbeszédet alkalmaz! Olvasd föl hangosan (vagy figyeld meg, hogyan hallod magadban, olvasás közben):

"A legény találkozott egy öregasszonnyal, köszönt neki, az öregasszony meg mondta, hogy szerecséje hogy öreganyjának szólította, és megkérdezte, hogy mi járatban van."

És most figyeld meg ezt:

"Adjon Isten, öreganyám!"

"Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál! Hol jársz itt, ahol a madár se jár?"

Mi történt a hangoddal? Lefogadom, hogy minimum kétféleképpen hangsúlyoztál, hiszen az egyik mondat végén felkiáltójel, a másik mondat végén kérdőjel van. :) Ha játszol a hangoddal, azt sokkal élvezetesebb hallgatni. Márpedig ha szó szerint idézed a párbeszédeket, akkor automatikusan meg is teszed.

A párbeszédek szó szerinti idézése sokkal élőbbé teszi a történeteidet.

 A csapból is az folyik, hogy mesélj történeteket. De egy unalmasan mesélt sztori még nem elég. Nem fogja megmozgatni a hallgatóidat. Nem lesz érzelmi kapcsolódás, nem aktiválódik több agyterület, mintha csak számokkal bombáznád. 

Nem elég történetekkel tűzdelni a mondanivalódat.

A történeteidet tömören, mégis érzékletesen érdemes mesélni. Ha szeretnél ebben fejlődni, gyere el a tréningre!

 Folyamatosan bővülő online tudásanyagért kattints ide!

Képek:

Kőleveses póló, Fb borítókép és a tarisznyás a Magyar népmesék Facebook-oldaláról

 *Buday - Ortutay: Nyíri és rétközi parasztmesék. Kner Izidor, Gyoma, 1935

Közeleg az előadásod, nincs időd tréningre, azonnal kell valami? 
Az Előadói elsősegélyt neked találtam ki!
Töltsd le ingyen, alkalmazd és élvezd az elismerő pillantásokat!

A jól elmesélt történeteket sokadszorra is lélegzet-visszafojtva hallgatjuk. A csapnivalóan mesélt történeteket már elsőre is unjuk. 

Zeffirelli Rómeó és Júliáját az ádándi általános iskola zsúfolt, aprócska könyvtárában, egy fekete-fehér tévén láttam először. Hiába néztem meg azóta jó párszor, és tudom, mi lesz a vége, mindig úgy szurkolok a futár srácnak, hogy a hírrel időben érjen oda Rómeóhoz, mint amikor a magyar válogatott olimpiai döntőt játszik.

Nem csak a történet cselekményén múlik a hatás. Legalább annyit számít (vagy többet), hogy hogyan meséljük el.

Ebben a 3 részes sorozatban mesteri mesélők eszköztárába kukkanthatsz be.

Életem első előadástechnika tréningjére készültem. Izgalmas, hatásos gyakorlatokat kerestem. Ekkor dobott a YouTube egy Lisa Nichols videót. Lenyűgözött a stílusa, profizmusa: miközben meséli a történetet, kiszól és tanít… Karizmatikus. Bámulatos. Hiába láttam azóta ezt a videót is jó párszor, még így is lélegzet-visszafojtva hallgatom, elérzékenyülök. Pedig azóta már élőben is hallottam ugyanezeket a történeteket.

Lisa Nichols A titok című film kapcsán lett ismert. Szerepelt a legmenőbb amerikai műsorokban, világszerte keresett előadó és tréner, több könyve jelent meg. 2017-ben Magyarországon is járt. Ekkor vettem részt egynapos tréningjén, ahol személyesen is megtapasztalhattam azt a varázslatot, amit és ahogy Lisa a szavaival és jelenlétével teremt.

Lisa szerint 4 féle előadó létezik:

1. Informatív előadó: információt ad át, nem érdekli, hogy inspirálódsz-e, változik-e az életed a tőle kapott tudástól. A tanárok többsége ilyen. És lássuk be, sajnos a konferenciák előadóinak nagy része is ebbe a kategóriába tartozik.
2. Motivációs előadó: külső motivációt ad. Szavaival beindít, lángra lobbant. De ha nincs, ami táplálja a tüzet belülről, akkor a hatása előbb-utóbb lecseng.
3. Inspirációs előadó: szavai a lelkedig hatolnak. Felkavar. Őt hallgatva magad is jobbá akarsz válni. Elindít, inspirál.
4. Transzformatív előadó: kimondatja veled azokat a dolgokat, amikről nem akarsz beszélni, vagy eddig nem tudtál. Megcsináltatja veled azt, amit addig nem akartál, vagy nem mertél megtenni. Segítségével azzá válsz, aki mindig is tudtad, hogy vagy. Bemegy veled a mélybe, átkísér a változás nehéz pillanatain.

Az első három kategória “gyorsabb” műfaj: taníthatsz, motiválhatsz és inspirálhatsz rövid idő alatt. De a transzformáció, az átalakulás lassabb folyamat. A változást nem tudod egy gombnyomással a netről letölteni…

Ugyanez igaz a történetmesélésre is. Ha jobb történetmesélővé akarsz válni, akkor annak csak az első lépése az, hogy megismered az eszköztárat.

Saját stílusodat gyakorlati úton való tanulás által tudod tökélyre fejleszteni.

Lisa Nichols 3 fő tanítása a történetmesélésről

1. Rétegesen öltöztesd fel! Színezd ki!

A történet cselekménye csak a kiindulópont. Azzal tudod a hallgatóidat igazán beszippantani, ha felöltözteted a vázat. Hogyan?

Játssz a hangoddal!

Tempóváltás, ritmus: lassabban mondd a szomorúbb, lehangolóbb részeket, pörgesd fel a tempót az izgatott állapot ecsetelésénél!

Fontos a változatosság! Ha végigpörgeted az egészet, mert az olyan energikusan hat, lelombozlak: ellenkező hatást érsz el vele. Az iszonyatos pörgéstől, tempótól nem lesz izgalmasabb a történet. De legalább fárasztó és követhetetlen. 

Ahogy a történet cselekményében, a karakterekben megjelennek az ellentétpárok, ugyanúgy jelenítsd meg a kontrasztot az előadásmódban is! 

Hangerő, hanglejtés is fontos tényezők. A jó hírem az, hogy történetmesélésnél, különösen a párbeszédes jeleneteknél, automatikusan változtatunk a hangunkon.  Ezért is érdemes történetekkel tarkítani a mondanivalódat.

Már csak arra kell figyelned, hogy ne függő beszédben add elő a beszélgetéseket… De ez egy másik cikk témája. :)

A csend is rendkívül fontos. Hallgatóidnak ezzel adsz egy kis időt, hogy megemésszék a hallottakat. Kezdő előadók félnek a csendtől - de csak addig, amíg rá nem kapnak az ízére. Erről bővebben olvashatsz itt.

2. Ne (csak) elmondd, hanem mutasd meg!

Félreértés ne essék: ez nem azt jelenti, hogy activity-t kell játszanod a színpadon. Vérmérséklettől függően a mozdulataid, gesztusaid persze lehetnek akár egészen élénkek, nagyok - de mindig maradj összhangban a saját stílusoddal és a történettel! Elég lehet egy mindent elmondó tekintet, grimasz, mosoly.

Semmi olyat ne erőltess magadra, ami nem te vagy!

Nem csak a mozdulataiddal tudod megmutatni a történetet. Képeket festeni a szavaiddal is tudsz.

Segíts a hallgatóidnak látni azt, amit akkor láttál, hallani, amit ott hallottál - akár kívül, akár belül.

“Általános iskola zsúfolt, aprócska könyvtárában, egy fekete-fehér tévén” “Zeffirelli Rómeó és Júliája”... ha láttad a filmet, láttad lelki szemeid előtt Júliát, Rómeót? Vagy ha nem is láttad ezt a verziót, milyen képek idéződtek fel benned? Ha láttad Zeffirelli filmjét: a zene is beugrott? ;) 
(...vagy a Delhusa Gjon verzió? :))) mint holdsugáááááár az éééjen ááááát)

 3. Fent és lent: ügyelj az arányokra!

A történet szíve a konfliktus / probléma / bonyodalom / hiány. Nem attól történet a történet, hogy kronológiai sorrendben elmesélsz valamit. Szívás nélkül nincs sztori.

Ez persze a kellemetlen érzések megmutatásával jár. Ne félj tőle!

Ne félj attól, hogy a hallgatóidat magaddal vidd a fájdalmas mélységekbe! De arra ügyelj, hogy utána hozd ki őket az érzelmi gödörből!

 Minél nagyobb a szívás, annál nagyobb a katarzis.

 A fent és lent aránya nem biztos, hogy pusztán idő kérdése. Ha 2 percet töltünk a nehéz érzelmekben, akkor nem biztos, hogy 2 percet kell töltenünk az ebből való kimászással / fönt.

Előfordulhat, hogy annyira mély a gödör, hogy a hallgatóságnak tovább tart kijönnie. A te felelősséged az, hogy a felkavarás után meg is nyugtasd a hallgatóid lelkét.

Felhívom szíves figyelmed arra, hogy ha megírod a beszédedet, akkor is teszteld le ÉLŐszóban!

Az írott szöveg és az élőszó nagyon máshogy viselkedik.

Ha mindenáron meg akarod írni előre, mert az biztonságot ad, akkor is hagyd, hogy a gyakorlás során a leírt szöveg újjászülessen a szádban.

2019. február 23-án a III. Láthatatlan Konferencián beszéltem. Luna, a főszervező olvasta a terepfutásról és a nyilvános beszédről szóló írásomat. Megtetszett neki, s kérte, hogy ez legyen a téma. "Oké, nem gond, az már legalább úgyis kész van." - gondoltam naivan...

"A közel egy éves terepmaratonos edzés-sorozatról már sokat meséltem, írtam is róla, gondoltam nem lesz nagy kaland a készülés." - gondoltam naivan...

De amikor elkezdtem az előadást összerakni, magam is rácsodálkoztam, hogy az eredeti blogbejegyzéshez képest mennyire más lett még a fő üzenetem is. 8-) 
Ellenben a kezdeti ragaszkodás az eredeti szöveghez más jellegű kihívást okozott, mint amikor nulláról alkotok valamit, eleve élőszavas megnyilvánuláshoz. 

Az élőszó máshogy viselkedik, mint a leírt szöveg.

Ne prózamondó vagy szavalóversenyre készülj, amikor történetmesélésre adod a fejed!

Engedd bele magad, és a színpadon is hasonló stílusban beszélj, ahogy egy baráti beszélgetésben szoktál! Maradj önmagad, attól leszel őszinte, hiteles!

 Ahogy bármi mást, a történetmesélésben való fejlődést is lépésről-lépésre érdemes megtenni.
A fentiek közül melyik az a gondolat, amit legközelebb már tudatosan használsz?

A követező részben arról olvashatsz, milyen fogásokkal tudod egyedivé, magávalragadóvá, emlékezetessé tenni a történeteidet.

***

Képek itt, itt és itt

Folyamatosan bővülő online tudásanyagért kattints ide!

Nagy nehezen legyűröd a félelmedet, kiállsz beszélni. “Jesszusmennyienvannak és néznek.” Torkodban dobog a szíved, és TUDOD, ha megszólalsz, remegni fog a hangod (is).

Elkezdesz beszélni.

Mondod, mondod, mondod.

“Essünk túl rajta.”

Gyorsan ledarálod.

“Phuhhh. Végre túl vagyok rajta.”

De érzed, hogy sz*r volt. Nem vagy elégedett.

MIÉRT?

Mert ha nagy nehezen ki is állsz beszélni, akkor szembe találod magad a kövektező mumussal.

Ez a mumus a Csend.

Annál, hogy emberek előtt beszélj, csak az a nagyobb para, amikor kint állsz, hogy ne beszélj.

Sokan vannak ezzel így, főleg kezdő, rutintalan beszélők.

A csendet elkerülendő, folyamatosan beszélnek, gyorsan beszélnek, hamar elhadarják a mondandójukat, essenek túl rajta… A hallgatóság meg nem győzi őket követni. Hallgatóként ez olyan érzés, mint a Mátyás királyos mesében a bíró okos lánya: hoz is ajándékot, meg nem is… Ide is adja, meg nem is. El is mondja, meg nem is. Mert nincs időm megérteni, nincs időm feldolgozni, nincs időm átélni, nincs időm belemerülni.

A csend paradoxona: hallgatóként igényled, hálás vagy érte, beszélőként meg egyből azt hiszed, hogy gáz, ha nem adsz ki folyamatosan hangot, gáz, ha szünetet tartasz. De minimum kényelmetlen, és nem hiszed el, hogy még_mindig _nem _elég _hosszú.

Miért “baj”, ha nem tartasz szünetet?

Képzeld el, hogy a megállóban várod a villamost! Végre megérkezik, de nem áll meg, csak lassít. Kinyitja az ajtókat… 
Hát köszi.

Ha beszéd közben nem állsz meg a fontos gondolatok előtt/után, ha nem adsz időt arra, hogy eljusson az agyamig, fel tudjam dolgozni, esetleg kössem valamihez, helyére tegyem az új információt, hanem csak darálod, akkor nincs időm megérteni, nem marad meg.

Akkor minek mondod?

Ha történetet mesélsz, és nem hagysz időt arra, hogy elképzeljem, beleéljem magam, elmerüljek az érzelmekbe, akkor nem lesz rám hatással, nem fogok rá emlékezni.

Akkor minek mondod?

Sokan erre azt válaszolják, azért mondják olyan gyorsan, hogy minél több információ beleférjen az adott — esetleg szűkre szabott — időbe.

Aham.

Ha írásban követnéd ugyanezt az elvet, amikor iksz mennyiségű karakter áll rendelkezésedre, akkor vajon így írnál?

hallgatókéntpontilyenamikorazelőadónemtartszüneteket.
spóroljunkakarakterekkeltehátnetegyünkszóköztígytöbbszóttudunkleírniug
yanannyikarakterbe
minekispazarolnánkadrágakaraktereketszóközökre
ugyemilyenjóígyolvasniegyáltalánnemfárasztósőtszintesajnálodhogyazegészbejeg
yzéstnemígyírtammennyiveltöbbbelefértvolna
nanemminthalennekarakterhatárittablogponthun.

Szünetet tartani nemcsak célszerű, hanem egyenesen szívességet teszel a hallgatóságodnak, ráadásul még menő is.

Miért használj szünetet?

A csend hatalmas varázserővel bír.

A csend különleges: mert ritka. Akkora a zaj manapság, hogy már szinte azt sem tudjuk, milyen a csend. Felkapjuk a fejünket, amikor valami fura. 
A csend: fura.

A csendben méltóság rejlik, a csend erős. Emlékszel még, amikor a tanárod a zajongó osztályteremben nem üvölteni kezdett, hanem szép csöndben megvárta, míg rá figyeltek?

Amikor beszélőként szünetet tartasz, azt üzened: uralom a teret.

A csend figyelemfelhívó. Szülőként, amikor a gyerekek bent játszanak, és jól elvannak a szobában, egy idő után “gyanús” a csend. :)

A csend funkciói:

1. Hallgatód szempontjából:

a) időt kap: az agyába eljut az információ, fel tudja dolgozni, tehát mélyebbre megy, tényleg átmegy az üzeneted.

b) időt kap: a szívéhez is eljut, ha épp oda akarsz hatni (márpedig ha igazánemlékezeteset akarsz, akkor érdemes).

Az érzelmekhez is idő kell.

Idő kell ahhoz, hogy belemerüljünk az érzelmekbe. 
Adj idő ahhoz is, hogy lubickoljunk az érzelmekben. 
Hagyj időt arra is, hogy kijöjjünk belőle.

Mert ugye azt nem teszed meg a hallgatóiddal, hogy beleviszed őket egy kellemetlen érzésbe, aztán otthagyod őket?

2. Saját szempontodból:

Autoritást kölcsönöz, magabiztosságot sugall, erősíti a hitelességet.

Nem utolsó sorban: időt adsz vele magadnak is.

Ha hallgatóként azt érzem, hogy figyelsz rám, figyelsz a hallgatóságod rezdüléseire: veszem-e az adást, értem-e, vagy máshogy is el kell magyaráznod, akkor szeretni foglak, figyelek rád, veled vagyok.

Ha azt érzem, hogy csak gépiesen ledarálod a mondandódat, inkább magadnak, mint nekem beszélsz, akkor nem lopod be magad a szívembe. Sem az agyamba.

Akkor meg minek mondod…

Hogyan használd? Hol tarts szünetet?

Ökölszabályként kiindulhatunk abból, hogy minden olyan gondolat előtt ÉS után, amelyet okvetlenül át akarsz adni, érdemes egy nagyobb lélegzetvételnyi szünetet tartani. Ha a hallgatóságod jegyzetel, van ideje leírni. 
Gondold végig: melyek a főbb pontok? 
Melyek azok a gondolatok, amelyeket érdemes megjegyezniük?

Amikor egy fontos gondolatot, gondolati egységet egy hosszabb szünettel (~3 másodperc) vezetsz be, ezzel már sugallod is: figyu, most következik a lényeg, izzítsd a papírt és a ceruzát. Ha utána is tartasz egy hasonlóan hosszú szünetet, akkor azzal még inkább nyomatékosítani tudod a mondanivalódat.

Az is segíthet, ha elképzeled, hogy az előadásodról egy rövid összefoglaló videó készül. Melyik mondatokat, gondolatokat tennéd bele?

Könnyítsd meg a szerkesztő dolgát: a fontos mondatok, gondolatok előtt és után tarts hosszabb szünetet, hogy könnyebb legyen megvágni!

Ne feledd, ha leviszed a hangsúlyt a mondatok végén, hatásosabb lesz — és eleve jobban adja magát a szünet.

Noha ritka, de előfordul, hogy valaki átesik a ló túloldalára, és mindenhol jelentőségteljes szünetet tart. Ez viszont már megakasztja, nehézkessé teszi a beszédet.

Figyelj a megfelelő ritmusra, a rövid és hosszú mondatok váltakozására!

Milyen hosszú legyen a szünet? Ökölszabály, nem szentírás:

3 másodperc.

Próbáld ki: amíg kimondod magadban: huszonegy, huszonkettő, huszonhárom! De szépen artikulálva ám! Ha nagyon hadarsz, akkor meg százhuszonegy, százhuszonkettő, százhuszonhárom. Ennyi elég lesz.

Gyakran kapom a kérdést:

A szüneteket is belegyakoroljam a beszédbe?

Jóhogy!

Sőt, gyakorlásnál tarts még hosszabb szüneteket, akár 5 másodperceseket! Élesben úgyis lerövidül, és pont jó lesz. Ha megírod a beszédedet, be is jelölheted a szövegben, hol fogsz hosszabb szüneteket tartani. Amikor gyakorolsz, és már párszor elmondtad, már nagyjából megy, akkor gyakorold ki azokat a részeket, ahova ezeket az ominózus szüneteket beiktattad!

Ha kezdő “csendes” vagy, akkor azért, ha meg gyakorlott előadó, akkor meg azért.

Érdemes a gyakorlásnál felvételt is készíteni, visszahallgatni, hogy észrevedd: hallgatóként egyáltalán nem tűnik olyan hosszúnak az a szünet, mint amikor beszélsz.

Az elején fura.

De szépen lassan rákapsz az ízére, azt veszed észre, hogy élvezed…

…

Ha rám hallgatsz: többet hallgatsz!

Sőt.

Ha rám hallgatsz (121, 122, 123…), többet hallgatsz!

…

Ismerkedj, barátkozz a csenddel!

Szeresd meg…

Érezd az erejét…

Élvezd…

Ha eleged van a blokkoló lámpalázból, gyere el a lámpaláz-szelídítő tréningre, vagy nézd meg olnine!

Ha az előadásmódodat akarod feldobni, történetekkel színesíteni, a Mesés retorika tréningen a helyed!

Fotók: itt, itt és itt

Nőnap alkalmából azok előtt a nők előtt tisztelgek, akiktől rengeteget tanultam, tanulok. Teljesség igénye nélkül 3 csodás nőtől 3 csodás gondolat, szeretettel.

Ez a 3 gondolat nemcsak a nyilvános élőbeszédbeli megnyilvánulásaimat, de az életemet is áthatja.

 1. Ha már egyszer sztorizol, hozd ki belőle a maximumot!

Néhány éve, első tréningemre készülve akadtam Lisa Nichols videójára a YouTube-on. A belőle áradó erő odaszögezett a képernyő elé. Mágnesként vonzott lenyűgöző jelenléte és természetessége. Tanulni akartam tőle. 2017-ben Magyarországon járt, s végre személyesen is megtapasztaltam, milyen, amikor Lisa a történeteivel elvarázsol: felkavar, mélyre visz, feldob, elkap, felold...

Hogyan építi fel a mondanivalóját a világ egyik leghatásosabb női előadója?

Minden fontos gondolatnak egy alaposan kidolgozott történettel ágyaz meg. 

Miért?

• A történetek a szívünkhöz szólnak. Érzelmeket keltenek. Amihez érzelmek kapcsolódnak, arra jobban emlékszünk.
• Kíváncsian várjuk, hogyan formálódik a sztori, mi lesz a vége, s ezért a tudatalattink nyitva van, mint az aranykapu. A történet lényege, a tanulság magától megfogalmazódik bennünk, nemcsak a fejünkkel értjük: a szívünkkel érezzük. Sokkal mélyebbre "megy" az így átadott információ. Nem véletlenül használják évezredek óta az emberi tudás átadására... 
• Egy történettel sokkal komplexebb módon tudjuk megvilágítani az adott kérdést, nem kell szájbarágósan elmagyarázni annyi mindent. :) 

 Az átadni kívánt tartalom a tégla, a történet a malter.

(Na, a "malter" szót sem írtam még le soha. Mik nem történnek egy nőnapi blogbejegyzés kapcsán, nahát.) 

Ha csak pakolod egymásra a téglákat, attól nem lesz stabil az építmény. Kell közé a habarcs, hogy összefogja a téglákat.

Így építsd fel a beszédeidet:

Történet - tartalom - történet - tartalom - történet - tartalom.

Nyilván a beszéd hosszától függ, mennyit pakolsz bele. Egy 5 perces beszédbe nem kell 3 történetet belegyömöszölni, de egy egész napos tréningen minden átadni kívánt gondolatot érdemes sztorival bevezetni. Kicsit fellélegzik és hátra dől a tudatos elme, és legalább minden infó jó mélyre megy. ;)

Ha mesterien akarod alkalmazni a történetmesélést, gyere el a Mesés retorika tréningre!

 2. A félelem állandó útitársunk. Az a nem mindegy, hogy hol ül. 

Az Ízek, imák, szerelmek kapcsán valószínűleg több embernek jut eszébe a filmben főszerepet játszó Julia Roberts, mint a regény szerzője, Elizabeth Gilbert. A könyv sikere utáni TED beszédében szórakoztatóan ecseteli az alkotói folyamat nehézségeit. Ha bővebben érdekel a téma, ajánlom a már magyarul is (az eredetei angol főcímmel) megjelent Big Magic című könyvét. 

Az alkotói folyamat szerves része a frusztráció és a félelem.

Nem az a kérdés, hogy jelen van-e a félelem, vagy nincs, hanem az, hogy mit kezdesz vele. 

Küzdeni semmiképp sem érdemes a félelmeddel, elvégre az anyatermészet azért tette az alapfelszereltség részévé, hogy megóvja életünket.

Oké, néha túltolja, hiszen amikor kiállsz beszélni, nem lesnek rád kardfogú tigrisek, sok ember számára mégis halálfélelemmel jár a szereplés. 

Liz Gilbert erre azt mondja: "Nem vágyom arra, hogy egy félelem nélküli ember legyek. Mert azok a valóban félelem nélküli emberek, akikkel valaha találkoztam, pszichopaták vagy csecsemők. Egyik sem követni kívánt életmodell..." 

A félelem állandó útitársunk, különösen a kreatív folyamatokban. A kreativitás felfedezetelen területre csábít. Újat alkotunk, s nem tudjuk, mi lesz a végeredmény. "A félelem ezt utálja." 

A félelem veled megy. De ne engedd, hogy a kormányt fogja! Tekergetheti a rádiót, kinyithatja a nasis dobozt, foghatja a térképet. De ne engedd, hogy megmondja, merre menj!

 A lámpaláz-szelídítő tréningeken azt tapasztalom, hogy akiket blokkol a lámpaláz, meg akarnak tőle szabadulni, rossz dolognak tartják.

Pedig nem a lámpalázzal van a baj, "csak" a mértékével. (Erről bővebben itt olvashatsz.) Ha úgy érzed, eddig a lámpaláz kezében volt a kormány, de szívesebben ültetnéd a hátsó ülésre, gyere el a lámpaláz-szelídítő tréningre, vagy nézd meg online!

3. As a speaker, your body is your instrument. You have to keep it fit.

Ezt valahogy így fordítanám: előadóként a tested a hangszered. Jó kondiban kell tartanod.

Ezt Olivia Schofield-től hallottam, aki a 2011-es nyilvános beszéd világbajnokságon az egyetlen női versenyző volt, aki bejutott a döntőbe. Professzionális táncosként a színpad nem volt számára idegen, de beszédhibája miatt sokáig félt megszólalni mások előtt. 

"25 évembe került, míg megtaláltam saját hangomat, és további 25 esztendőbe telt, míg rájöttem, van mit mondanom."

Miből lesz a cserebogár... Olivia azóta keresett előadó és tréner, elképesztő az energiája. Még aktív Toastmaster koromban szerencsém volt részt venni egy workshopján, majd interjút is készítettem vele. Sok minden mellett az edzésről is beszélgettünk. Úgy választ szállodát, hogy legyen normális konditerme. Hogy miért? 

"Előadóként a tested a hangszered. Jó formában kell tartanod."

Olivia nem úgy kezeli az edzéseket, mint egy szabadidős tevékenységet, amire majd ha marad kapacitása az egyéb bokros teendői között, akkor húdejó.

A rendszeres edzéseket ugyanúgy a munkája részeként kezeli, mint az ügyfelekkel való munkát. A naptárjában is ugyanolyan "jogú" és prioritású elfoglaltságként szerepel a testmozgás.

Noha már nem táncosként keresi a kenyerét, ugyanolyan fontosnak tartja teste karbantartását, mint amikor táncolt.

Számomra a Hargita trailre való készülés hozta meg azt a fajta rendszerességet, amit a verseny után könnyedén konvertáltam táncórákra. Rájöttem - vagyis inkább újra megerősödtem abbéli hitemben -, hogy nemcsak a testem, hanem a lelkem karbantartásáról is szól ez az idő. 

Ahhoz, hogy 150 %-ban jelen tudjak lenni, amikor a lámpalázas lelki gubancokkal foglalkozom, a téma és sztorik előásásában, vagy a beszéd polírozásában segítek valakinek, elengedhetetlen, hogy én magam rendben legyek. Testileg, lelkileg.

Munkaköri kötelességem rendben tartani a lelkemet. A mozgás nemcsak a testemet, hanem a lelkemet is üdíti. 

Stephen Covey fűrészélezésnek hívja a lelket feltöltő tevékenységeket.

Életlen fűrésszel nehezebb fát vágni.

Tompa lélekkel nem tudok olyan minőségben szolgálni, amilyet elvárok magamtól.

 Te hogyan élezed a fűrészt? Mennyi időt szentelsz neki hetente?

 Folyamatosan bővülő online tananyagokért kattints ide!

Aktuális: 

2019. Március 23. Szombat 10.00-16.30 Lámpaláz-szelídítő műhely (minicsoportos + egyéni konzultációval; max. 7 fő)

2019. Április 27. Szombat 10.00-17.00

Mesés retorika tréning. Avagy oviban már mindent tudtál a nyilvános beszédről, azóta csak túlagyalod.

Agyműködésünk – avagy miért nem tudjuk irányítani az érzelmeinket?

Kezdjük egy kis anatómiával...

Agyunk három fő egységből áll:

A hüllőagy (vagy agytörzs) az emberi agy legősibb, legmélyebben fekvő, legprimitívebb része. Legfontosabb feladata a túlélés biztosítása. Hatáskörébe tartozik a légzés, éhség, szomjúság, emésztés, szexualitás, hőszabályozás. Az innen induló reakciók az üss-fuss-dermedj le parancsokat követik. A pánikreakciók szintén itt keletkeznek.

Az emlősagy (limbikus vagy határkérgi rendszer) feladata az érzelmek létrehozása. Célja az érzelmi túlélés. Fenntartja az üss-fuss-tettesd magad halottnak stresszválaszt, és ezzel kapcsolatos védelmet kezdeményez. Alapvető szerepet játszik az érzelmek, a viselkedés és az ösztönök kontrolljában.

A racionális agy (agykéreg, neocortex) a magasabb szintű gondolkodás, elemzés, döntéshozatal színtere. Amikor a hüllőagy riadót fújva életbe lépteti az üss-fuss-tetszhalott üzemmódot, az agykéreg vérellátása csökken – hiszen menekülés közben sokkal fontosabb, hogy izmainknak jusson megfelelő mennyiségű vér, mint agyunk ezen részének, amely a matekórán való brillírozásért felel.

Amikor agyunk azt jelzi számunkra, túlélésünk veszélyben forog, az elkerülés érzéseit veti be.

A lámpaláz jelensége klasszikus stresszreakció. Vészhelyzetben nincs idő teketóriázni, holmi gondolkodásra, mérlegelésre fecsérelni a drága időt és életet, ezért stresszhelyzetben agyunk legősibb része, a gyors reagálású hüllőagy veszi át az irányítást.

Az evolúció bizonyítja e stratégia létjogosultságát, fajunk köszöni szépen, él és virul, ahogy más fajok is okosan használják mai napig. Az antilopok támadás esetén nem hívnak össze tanácskozást, hanem azonnal elkezdenek futni.

De miért kezeli hüllőagyunk a szerepléses szituációt stresszként? Hiszen kicsi az esélye, hogy eltaposson egy mamut, ránk ugorjon egy kardfogú tigris, és elég ritkán szegeznek ránk fegyvert, miközben előadunk.

Persze, de a szemüket ránk szegezik, esetleg egész sokan, netán több ezren egyszerre, néha még tetézi ezt a kamera is. Na, ez már para. Néznek. Sőt! Bámulnak! És akik néznek, sőt bámulnak, azok gondolnak is rólunk valamit. Hiszen ott állunk védtelenül, kiszolgáltatva.

Nyilvánosan olyat mondunk vagy teszünk, ami alapján véleményt, esetleg ítéletet alkotnak rólunk. Benne van a pakliban, hogy nem tetszik nekik, amit vagy ahogyan mondunk, csökkenhet a népszerűségünk. Ha nem tetszik nekik, akkor nem szeretnek. Ha nem szeretnek, egyedül maradok. Ha kivet a horda, az egyenlő a halállal. Régen fizikai megsemmisülést jelentett a kitaszítottság.

Az ember társas lény, túlélése szempontjából tehát a közösségi lét a biztonságos. No de mi történik, ha kivet a horda? Egyedül nem tudsz életben maradni. Azaz: ha nem szeretnek, az egyenlő a halállal. Ez a tudattalanod logikája.

Az érzelmek hierarchiájában a túlélést szolgálja minden: hogy szeressenek, tartozzam valahová. Ez kerül veszélybe, amikor kiállunk mások elé, és megmutatjuk magunkat. Ha elrontom, elfelejtem, felsülök, a csoportban elfoglalt pozícióm veszélybe kerülhet. 

Most gondolhatod magadban:

Remek, köszi az anatómialeckét, most már tudom, miért érzem magam rosszul, de ettől még nem fogom tudni leküzdeni a lámpalázamat.

Min múlik az, hogy agyunk halálos fenyegetésnek tartja-e a szereplést, vagy nem?

Szűrőink – para vagy nem para?

Ági története:

13 éves voltam, amikor kiderült az egyik osztálytársamról (6 éves korom óta az egyik legjobb barátom), hogy csontvelőrákja van. (…) A család nem dúskált az anyagi javakban, ami fedezte volna a kezelés költségeit, így kitalálták, hogy legyen egy jótékonysági koncert, ahol adományokat gyűjtenek a transzplantációra, valamint az utókezelésekre (oxigénsátor, stb.). Az édesapja egy kis zenekarban játszott, és sokszor léptek fel akkoriban a Petőfi Csarnokban, ezért ott szervezték meg a jótékonysági rendezvényt. Nem tudom megmondani, hányan jöttek el, de nagyon sokan voltak.

És itt jött a bibi. Azt mondták, hogy jó volna, ha a beteg valamelyik kis barátja mondana beszédet, ami természetesen az ügyből kifolyólag meglehetősen szívettépő volt. Mivel én voltam az osztály szószólója, engem kértek fel eme nemes feladatra.

Ki is álltam, el is kezdtem, de annyira megviseltek a leírt szavak, hogy sírva lerohantam a színpadról, szégyenkezve hazakullogtam, hogy nem tudtam segíteni…

Persze ez nem igaz, nagyon sok adomány gyűlt össze, a műtét sikerült, és ez a fiú ma 37 éves makkegészséges emberként él, de én viszem ennek élményét minden nyilvános szereplésre magammal.

Az eddigi legextrémebb mértékben lámpalázas ügyfelem, Ági 15 éve tanácsadóként dolgozik. Saját szavaival élve igazi nagydumás, bárkivel, bármikor, bármiről képes elbeszélgetni – négyszemközt, vagy akár egy idegen családnál, asztalnál ülve.

De amikor a saját kollégái előtt kellett beszélnie egy tréningen, akkor még úgy is elsírta magát, hogy háttal állt nekünk, a villanyt lekapcsoltuk, és még be is csuktuk a szemünket. Rettenetes volt számára a szereplés.

Miért? Mert egy olyan, erőteljes érzelmi töltetű élmény terheit cipelte magával, amelyből – tudattalanul – önszabotáló következtetéseket, gondolatokat, más szóval korlátozó hiedelmeket szűrt le.

Agya egyszerűen arra a következtetésre jutott, hogy sok ember előtt beszélni szörnyű, ezért halálos fenyegetésként élte meg a hasonló szituációkat. Miért is?

Ági története szépen illusztrálja az agytörzs és a limbikus rendszer működését: a túlélési ösztön felülír mindenféle racionalitást. Józan eszével hiába tudta intelligens, felnőtt nőként, hogy az a 13 éves korában lezajlott esemény nem az ő alkalmatlanságát bizonyítja, ráadásul nem is vallott kudarcot, hisz a koncert meghozta a várt eredményeket, sőt barátja most is egészségesen él.

A hüllőagy fittyet hány érveinkre. Neki csak a túlélésünk számít. Mindent bevetve igyekszik megvédeni minket a hasonló helyzetektől.

Ez a történet azt is megmutatja: nem maguk az események határozzák meg, hogy az adott eseményt jó vagy rossz emlékként raktározzuk-e el. Ha így lenne, barátja felépülésének ténye azt a koncertet és a beszédet egy sikeres, különleges élménnyé varázsolta volna Ági számára. Ilyen következtetéseket is levonhatott volna: „az érzelmeimet kimutatni jó dolog, hiszen azzal segítek másoknak”, „ha bátran kiállok mások elé, azzal életeket mentek”.

De ilyen érzelmi nyomás alatt Ági racionális agyának esélye sem volt. A szereplés traumaként égett be Ági emlékezetébe, mely minden egyes nyilvános megszólalásánál intenzív fiziológiai reakciókkal – hányinger, sírás, remegés – figyelmeztette őt a reá leselkedő veszélyekre.

Erőteljes érzelmi töltettel bíró eseményekből szinte törvényszerűen vonunk le következtetéseket, más szóval hiedelmeket formálunk, például: „képtelen vagyok emberek előtt beszélni”, „a szereplés para”. Ezek a hiedelmek aztán önmagukat beteljesítő jóslatként jönnek velünk. Henry Ford szerint: „Akár elhiszed, hogy képes vagy rá, akár azt, hogy nem, igazad lesz.”

Hiedelmeink befolyásolják képességeinket, képességeink pedig viselkedésünkben tükröződnek – jelen esetben a színpadon.

A hiedelmek lehetnek támogatóak (pl. „jó előadó vagyok, tudok kapcsolódni a közönséghez”) vagy korlátozóak (pl. „mindig leblokkolok, ha több ember előtt kell beszélnem”). Leegyszerűsítve: hiedelmeink határozzák meg viselkedésünket.

Jó hír: még a legmakacsabb korlátozó hiedelmeidet is át lehet formálni. Ahogy biciklizés közben szembeszélben is lehet haladni, csak sokkal nehezebb, több erőfeszítést igényel, ugyanúgy lehet a korlátozó hiedelmekkel is szembe menni.

Ami nem öl meg, az megerősít: ha gyakorlással, apránként újra és újra bebizonyítod agyad primitívebb részei számára is, hogy mások előtt beszélni egyrészt nem halálos, másrészt meg egyre jobban megy, akkor előbb-utóbb átíródnak benned korlátozó hiedelmeid.

Ez az egyik út.

Sokszor már az is segít, ha feltárod az okát. Egy másik ügyfelem, Kati esetében is egy gyermekkori élmény állt a háttérben:

Amióta az eszemet tudom, imádok szerepelni. Érdekes módon nekem ez mindig párosult egy egészségesnek már nem nagyon mondható félelemmel, izgalommal, lámpalázzal. 12 évesen még egy gyerekeknek szóló tévéműsorba is beválogattak, de valamiért nem bírtam a kamera előtti feszültséget, és kiszálltam a forgatásból.
Ennek ellenére a tanári pályát választottam, de az első órákon továbbra sem éreztem magam komfortosan. Végül úgy döntöttem, kommunikációs szakemberhez fordulok a problémámmal.

A pár órás beszélgetés alatt Laura segítségével rájöttem, hogy egy kisiskolás kori rossz emlék az, amit oldani érdemes, hogy ne legyen ilyen egészségtelen lámpalázam. A történet a következő:

Ebéd utáni csendespihenő az osztályban. Általában mindig ugyanaz az osztálytársam mesét mondott a többieknek, míg nekünk csendben, mozdulatlanul kellett ülnünk a padban. Én valamit rosszul csinálhattam, mert az osztályfőnök kihívott: „Jó, akkor most neked kell mesét mondanod a többieknek!” Emlékszem arra a rossz érzésre, szégyenre, a büntetés ízére, meg arra a lehetetlenül borzalmas mesére, amit rögtönöztem, az osztály előtt megsemmisülve.

Ezek után nem csoda, hogy Kati agyműködése halálos fenyegetésként kezelte azt, amikor emberek előtt kellett beszélnie, és produkálta a fuss/fagyjál le tüneteket. Nála az áttörést ezeknek a kislánykori hiedelmeknek az átalakítása hozta meg. Hogy egy számítógépes hasonlattal éljek: letöltöttük a verzió frissítéseket, mégpedig a saját, felnőttkori tapasztalatai  segítségével.

Ismétlés a tudás anyja: ugyanez igaz a hiedelmekre is. Minél többször hallunk vagy élünk át valamit, annál nagyobb a valószínűsége, hogy előbb-utóbb elhisszük. Ráadásul minél zsengébb korunkban kapjuk környezetünktől az információkat, annál inkább azonosulunk vele.

Saját magunkról alkotott képünk, identitásunkkal kapcsolatos meggyőződéseink zöme hétéves korunkig alakul ki.

Énképünk, önbizalmunk, önértékelésünk alapjait abból építgetjük, amit közvetlen környezetünk, családunk, óvónénink, tanítónénink, társaink sugallnak nekünk. Tulajdonképpen elhisszük a környezetünknek azt, amit rólunk állítanak – akár igaz, akár nem. „Semmirekellő vagy”, „belőled nem lesz semmi”, „ne mássz föl, mert leesel” és ehhez hasonló kijelentések nyomot hagynak énképünkben, felnőtt korunkban is cipeljük őket magunkkal – hiedelmek formájában.

Például: „nem vagyok értékes”, „nem érdemlem meg a sikert”, „nem vagyok elég jó”. Szerethetőségünkbe vetett hitünk szintén meghatározza, mennyire tartjuk magunkat értékesnek. Nem kell agysebésznek lenni ahhoz, hogy kitaláljuk: vajon az, aki nem tartja magát szerethetőnek és értékesnek, mennyire fogja kényelmesen érezni magát, amikor emberek előtt kell megnyilvánulnia?

A hiedelmek határozzák meg képességeidet és viselkedésedet. Pont ezért szoktam ügyfeleimmel a lámpaláz-szelídítési folyamatot a tudattalan szintű hiedelmek feltárásával és átformálásával kezdeni. Sokkal könnyebb hátszélben bringázni.

Énképünk nagyban befolyásolja, mennyire merjük megmutatni magunkat. Minél stabilabb az énkép, annál kevésbé függ mások véleményétől.

Érdemes megvizsgálni, mit is gondolsz magadról. Tetteid, kapcsolataid, életkörülményeid árulkodnak arról, mennyire tartod magad értékesnek, szerethetőnek, fontosnak.

Vedd kezedbe az irányítást, ne hagyd, hogy gyermekkori meggyőződéseid vessenek gátat kiteljesedésednek!

Ha egyedül nem megy, kérd szakember segítségét! Több hatékony módszer érhető el a hiedelmek feltérképezésére és átformálására, énképed alakítására.

Ha fejlődni akarsz az élőbeszédben, vagy a hasonló témájú cikkekről nem akarsz lemaradni, lájkold vagy kövesd Facebook-oldalamat:

https://www.facebook.com/NeiszLaura

 AKTUÁLIS:

Folyamatosan bővülő online tananyagért kattins ide.

A tévhitek falak, amelyek elzárják a fejlődésed útját.

A tévhitek olyan falak, amelyekbe minduntalan beleütközöl, ha elindulsz a szereplés, a nyilvános beszéd útján. Ezzel a cikkel az a célom, hogy azon a falon legalább akkora repedések nyíljanak, hogy átférj, és haladj.

Az is lehet, hogy ajtót sikerül nyitni, esetleg lebontani a falakat. A téglákból pedig építhetsz magad előtt utat: és képes legyél arra, amit most (még) talán álmodban sem remélsz: élvezed, amikor élőszóban, egyszerre sok emberrel  osztod meg a tudásodat!

#1 Tévhit: A lámpaláz rossz dolog.

Amikor elkezdek valakivel dolgozni, vagy a lámpaláz-szelídítő műhelyen beszélgetünk a résztvevőkkel a lámpalázról, egybehangzó véleményük: a lámpaláz rossz dolog. Éppen azért jöttek, hogy megszabaduljanak tőle. 

De kérdezz csak meg a lámpalázról olyanokat, akik élvezik a szereplést!

Mivel a lámpaláz a szakterületem, ezért amikor gyakorlott előadóművészekkel találkozom, soha nem hagyom ki, hogy a lámpalázukkal való viszonyukról faggassam őket. Mindig felteszem a kérdést:

Van lámpalázad? Szoktál izgulni? 

Olyat még senki nem mondott, hogy "soha nem izgulok fellépés előtt". 

A leggyakoribb válaszok:

"Igen" 

"Jóhogy!!! Hát az kell, hogy a legjobbat tudjam adni!"

"Még szép! A lámpaláz jó dolog! Segít abban, hogy ráhangolódjak a fellépésre, és jól teljesítsek!"

Gyakran kiegészítik ilyesmivel: "Ha nem izgulok, akkor tudom, hogy nem leszek elég jó. Mert abból a rezignált állapotból nem lehet teremteni a színpadon. Kell egy kis tűz, hogy másokat is lángra tudj lobbantani."

A lámpaláz tehát nem rossz dolog.

A méret a lényeg.

A túlzott, vad, zabolátlan lámpaláz megbénít, blokkol, lefagysz tőle.

A  megfelelő mértékű, szelíd, barátságos lámpaláz energizál, felspannol, lángra lobbant. 

A kétféle lámpalázról írtam egy blogbejegyzést: ebben megtalálod, min múlik, és milyen egyéb különbségek és hasonlóságok jellemzik a vad és a szelíd lámpalázat. 

#2 Tévhit: A lámpaláz az önbizalomhiány jele

Igazságtartalom: a lámpaláz fakadhat önbizalomhiányból is. És igen, a magabiztos fellépést segíti, ha rendben van az önbizalmad.

Ugyanakkor számos előadóról nem mondanád meg, hogy izgul, holott az önbizalma, énképe a béka segge alatt van.

Attól még, hogy rendben van az önbizalmad, lehet lámpalázad, akár bénító is (bár ritka).

Az imént megtárgyaltuk, hogy a lámpaláz nem fekete-fehér, jó-rossz, van-nincs jelenség. 

Egyszer megkeresett egy középvezető hölgy, hogy szeretné leküzdeni a lámpalázát. A személyes találkozón faggattam, hogy csinálja, hogyan pörgeti be magát, miket gondol, de sehogy sem bírtam belőle kiszedni. Kiderült, hogy 180 ember előtt kell beszélnie, és ekkora tömeg előtt még nem beszélt, és jól akarja csinálni. Hamar felállítottam a diagnózist, közöltem vele:

"Te nem lámpalázas vagy, hanem igényes." 

Amikor tisztában vagy a képességeiddel, határaiddal, és tudod, hogy valamiben járatlan, rutintalan vagy, sőt a technikai tudásod is hiányzik, az inkább egy helyes énképről tanúskodik, és nem az önbizalom hiányáról. 

Az előadói készségeket sokkal könnyebb fejleszteni, mint azt sokan hiszik. Már egy kis odafigyeléssel is hatalmas változásokat lehet elérni. Ha tudod, mire kell figyelni... :) De honnan tudod, hogy mire figyelj? 

Az élőszavas "produkció" rendkívül sok tényezőből áll össze. A legkönnyebb az erősségeid mentén fejlődni. Ismerd meg őket! (Erről a testbeszéd témájában itt találsz további olvasnivalót.)

 #3 Tévhit: A lámpaláz alkati dolog. Vagy van, vagy nincs. Nem lehet vele mit kezdeni.

Megtörtént eset:

Üzleti rendezvény, ismerkedős beszélgetés.

Beszélgetőpartnerem megkérdezi:

"Mivel foglalkozol?"

"Abban segítek az embereknek, hogy szívesen és stílusosan beszéljenek sok ember előtt is. A lámpaláz a szakterületem."

"De hát a lámpalázzal nem lehet mit kezdeni."

"....... na pont ezért csinálom. Meg lehet szelídíteni. És hamarabb, könnyebben, mint gondolnád. :)"

Ragozhatnám a fent leírtakat, de ugyanoda jutunk vissza: a lámpaláz nem van-nincs, rossz-jó. A méret a lényeg. 

A lámpalázzal kapcsolatos tévhitek közül mindennek az alfája és omegája, hogy a lámpaláz rossz dolog. Ezért akar tőle megszabadulni az, akit blokkol. 

Magyarul irreális elvárásokat támasztasz magaddal szemben, amikor meg akarsz szabadulni a lámpaláztól.

Ugye nem akarod kiönteni a gyereket a fürdővízzel? Mert a lámpaláztól való megszabadulás azt lenne. 

Az arany középút a nyerő. Ezért szelídítjük a lámpalázat, és nem leküzdjük, legyőzzük, megöljük.

Hogyan? A lámpaláz-szelídítő műhelyen a lámpalázat kiváltó, tudattalan szintű folyamataidat hozzuk felszínre, majd homokot szórunk a gépezetbe. 

Az egyéni szelídítésen mélyebbre is tudunk ásni, megvizsgáljuk az énképedet, a korlátozó hiedelmeidet, esetleges traumáidat feloldjuk. 

Az az igazi, ha mindezt utána gyakorlatban is leteszteled, ehhez érdemes csoportos tréningre jönni, vagy egy Toastmasters klubhoz csatlakozni.

Ne hagyd, hogy a tévhitek falai elzárják a fejlődésed útját!

Elizabeth Gilbert írja a félelemről: a félelem mindig velünk van. Ez teljesen normális. De elég, ha az anyósülésen ül, állítgatja a rádiót, de nem pofázik bele sem a vezetésbe, sem az útirányba. Ne add át neki a kormányt!

Amikor legközelebb meg kell szólalnod, pacsizz össze a lámpalázaddal! Köszönd meg neki, hogy támogatja és ösztönzi a készülésedet, és kérd meg szépen, hogy miután megszólalsz, csendben figyelje, mit alkotsz! És ha netán nem elégedett, akkor konstruktívan jelezzen vissza, és a következő készülési fázisban mutasson utat!

Az edző sem megy a pályára a játékosok helyett...

 Folyamatosan frissülő online tudásanyagért kattints ide.

Szabadulj meg a bénító lámpaláztól! Online kurzus, a részletekért kattints ide!

Összeugrik a gyomrod, kiver a víz és gombóc van a torkodban, ha emberek előtt kell beszélned. Rettenetes lámpalázzal küzdesz. Soha nem fogod tudni legyőzni.

A lámpalázat soha nem fogod tudni legyőzni.

Mert menet közben rájössz, hogy nem is kell.

He??

Hiába szajkózza mindenki, hogy így győzd le, meg úgy küzd le meg amúgy szabadulj meg tőle, és íme három tuti tipp. Nem hiszek se a három, se az öt, se a tíz tuti tippben. Mert akinek tényleg óriási teher a lámpaláz, annak hiába mondja bárki, hogy figyelj a légzésedre, és majd elmúlik. Gyakorolj, gyakorolj, gyakorolj, és majd elmúlik. Vizualizáld, hogy milyen tutin nyomod, és azzal le tudod küzdeni. 

Mert nem tudod leküzdeni. 

Ha a tuti tippek működnének, te sem olvasnád ezt a cikket, hisz rég megoldottad volna a lámpaláz kérdést. 

De itt vagy, és megoldást keresel a problémádra. Mert értékes mondanivalód van, és át akarod adni.

Nem is akarom elbagatellizálni. Inkább mutatok egy új nézőpontot. Azt a szemléletmódot, amely még a legdurvább lámpaláz kezelése esetén is a legfontosabb lépésnek bizonyul.

A lámpaláz egy lelkiállapot, épp ezért pusztán a technikai tippek kevesek. Mégis sokan arra gyúrnak, és a tippektől, trükköktől, fortélyoktól várják a megváltást.

Amíg a fejedben nincs rend, addig hiába próbálsz bármilyen tuti módszert. Újra és újra ugyanabba a falba fogsz ütközni.

Ne ülj fordítva a lovon!

A para fejben dől el, ezért ott kezdjük a rendrakást. 

Ha valaminek nekifeszülsz, azzal csak tovább erősíted. Erőből nehéz lenyomni. Mit tudsz tenni helyette? Kihasználni a benne rejlő erőt.

Nemrég részt vettem egy Free Moving Technique (szabad mozgás technika) tréningen. Az egyik páros feladatot velem demonstrálta Szabolcs, a tréner. Háton fekvésből kellett feljönnöm úgy, hogy Szabolcs állt, fogtuk egymás kezét, s a feljövetelemet ő nyújtott karral nehezítette. Persze nem nagyon, épp csak jelzésértékkel. Egy hátán vergődő krumplibogárnak éreztem magam. Mert persze erőből próbáltam feljönni, ami nyilván nem sikerült. :)

Teljesen reménytelennek éreztem a helyzetet. Totál tanácstalan voltam. Meg voltam róla győződve, hogy ebből a helyzetből kikerülni mission impossible. 

Aztán egy idő után már annyira röhögtem magamon, hogy a maradék erőm is kifogyott a kepesztésből.

Magyarul feladtam. Kész. Amiket próbáltam, nem ment. Nincs több ötletem.

A megoldás természetesen nem az volt, hogy hirtelen egy több évtizedes tapasztalattal bíró harcművész erejére teszek szert. A cél az volt, hogy megérezzem, mennyire nincs semmi értelme a belefeszülésnek. Mert ahova erőt toltam, ott Szabolcs is ugyanakkora ellenállással válaszolt. Amikor ezt megértettem, egyből könnyebb volt kislisszanni és felállni. 

A lámpaláznál is hasonló a helyzet. Ha megismered, már nem küzdeni akarsz vele, hanem kihasználod az erejét. 

A lámpaláz ugyanis nem az ellenséged. Nem azért van, hogy az utadba álljon. A lámpaláz segít.

Igen, tudom, ha eddig csakis azt tapasztaltad, hogy a lámpaláz megbénít, blokkol, akkor ezt még nehéz elhinned.

Mi a lámpaláz? 

A lámpaláz egy stresszreakció. A szereplés, teljesítmény előtti és alatti felfokozott izgalmi állapot, stressz, szorongás, félelemérzés. Általában olyan helyzetekhez kapcsolódik, amikor mások jelenlétében adunk számot képességeinkről, tudásunkról - legyen az prezentáció, felvételi, színpadi szereplés, sportverseny vagy akár szex.

A stressz önmagában nem gáz. A mérték a lényeg. Selye János, a híres stresszkutató ezt vallja a stresszről: 

A stressz nem feltétlenül rossz, hanem az életünkben jelentkező feladatokkal, nehézségekkel való megküzdés elkerülhetetlen, sőt nélkülözhetetlen része. Az élet sava, borsa. 

Selye János kétféle stresszt különböztet meg: eustresszt és distresszt.

Az eustressz a "jó stressz". Az az állapot, amikor az előtted álló feladat inkább felspannol, izgatottá tesz, jobb teljesítményre sarkall. Az adrenalinszinted megemelkedik, érzékeid kiélesednek, felfokozott, éber állapotba kerülsz. Ez a jelenlét. 

Milyen helyzetekben tapasztalod ezt a felfokozott állapotot? Szeretsz utazni, síelni, bármilyen csapatsportot játszani, teniszezni, táncolni...? Vagy a kedveseddel ágyba bújni? Akkor kapisgálod, miről beszélek. Izgatottan, kíváncsian veted bele magad az élménybe... A felfokozott izgalmi állapot segít abban, hogy az élmény minél teljesebb legyen. 

A distressz a "rossz stressz" - ami megbénít. Azt érzed, az előtted álló feladat meghaladja képességeidet. Rágódsz a múlton, aggódsz a jövő miatt: "mi lesz ha...". Gondolkodásod beszűkül. Mindenhol vagy, csak jelen nem. 

 A lámpaláz arcai 

A lámpalázból is kétféle létezik.

A distressz típusú lámpalázat vad lámpaláznak hívom, az eustressz típusú lámpalázat szelíd lámpaláznak. 

A túlzott, vad lámpaláz megbénít. Aki ezzel küzd, általában olyasmin aggódik, amin az adott pillanatban nem tud változtatni.  "Többet kellett volna készülnöm" - de most már nincs mit tenni, ugye? "Mi lesz, ha elfelejtem?" - előfordulhat, de ebben a pillanatban nem tudsz ellene tenni. Majd átmegyünk a hídon, amikor odaértünk.

Felkészülhetsz rá, de a parttalan parázás, pánikolás nem segít.

"Mi lesz, ha nem tetszik nekik..?" - a tőled telhető legtöbbet megtehetsz a készülés során, de ha valakinek rossz napja van, azzal nem tudsz mit csinálni. Hiába is aggódsz ezen. 

A megfelelő mértékű lámpaláz segít abban, hogy a lehető legjobbad tud kihozni magadból. Elősegíti a készülést, hiszen nem akarsz beégni, hanem a lehető legtöbbet akarod nyújtani a közönségednek, hallgatóidnak. 

Azok, akik szemmel láthatóan élvezik a szereplést, szeretik a lámpalázukat. Ha szereplés előtt nincs meg az a plusz töltet, hiányzik az izgulás, akkor az előadás, a produkció "lapos" lesz, nem lesz benne az az energia, amitől "átmegy". 

Ezért nem akarjuk megölni vagy legyőzni a lámpalázat. A vad lámpalázat megszelídítjük. Barátunkká szegődik, és támogat. 

 Egy  népzenész ismerősöm így fogalmazott: "a sz@r rántja össze" a produkciót. Ha nincs tét, ellébecolod a gyakorlást, a készülést... 

A vad és a szelíd lámpaláz: hasonlóságok és különbségek

Tünetek

A lámpaláz mindkét fajtája esetén jelentkező legáltalánosabb tünetek:

• remegsz (kéz, láb, egész test)
• összeugrik a gyomrod
• gombóc van a torkodban
• hevesebben ver a szíved
• vérkeringési változásokat észlelsz (kezed, lábad jéghideg, arcod forró, kipirul vagy épp elsápadsz)
• kiszárad a szád, vattát köpsz
• elvékonyodik a hangod 
• azt érzed, mindjárt elájulsz
• sűrűbben járkálsz vécére

Ha hiszed, ha nem, ezek bizony a szelíd lámpaláz esetén is jelentkeznek. Hogy éppen kinek mi, az egyénileg változhat. Mielőtt színpadra megyek, nekem általában kiugrik a szívem, jéghidegek a kezeim és a gyomrom is kicsit összeugrik, az ájulás kerülget. Persze tudom, hogy nem, fogok (vagyis remélem... :))) de... ez normális. :) 

De mi történik aztán?

Időzítés

A vad és a szelíd lámpaláz tüneteiben tapasztalható legfontosabb különbség az, hogy mikortól meddig tart.

A vad lámpaláz esetén a tünetek a készülés során bármikor jelentkezhetnek, majd a színpadra lépés előtt felerősödnek, s többnyire folyamatosan jelen vannak az előadás során, esetleg utána is tartanak egy darabig. 

A szelíd lámpaláz esetén színpadra lépés előtt legerősebbek a tünetek. Aztán amint kimész a színpadra, elkezdesz beszélni (táncolni stb.), azonnal, vagy néhány percen belül megszűnnek a tünetek.

Az izgulást felváltja a jelenlét. Arra figyelsz, amit csinálsz. Azokra, akiknek csinálod. Nincs helye sem a rágódásnak, sem az aggódásnak.

A jelenlét teret nyit a kapcsolódásnak.

A kapcsolódás erősíti a jelenlétet... Angyali kör. 

Mitől függ a lámpaláz mértéke?

A válasz egy része kézenfekvő: önbizalom és gyakorlat teszi a mestert.

Igaz. Mindkettő tényező fontos szerepet játszik. Hiszen ahogy nő a technikai tudásod, a gyakolatod, annál magabiztosabbá válsz. És minél stabilabb az önbizalmad, annál kevésbé aggódsz azon, ki mit gondol rólad.

De nem ez a kulcs. 

A vad lámpaláz megszelídítésének kulcsa az alázat. 

Figyeld csak meg, milyen gondolatok okozzák a vad lámpalázat! "Többet kellett volna készülnöm" (NEKEM), "mi lesz, ha elrontom" (ÉN), "mi van, ha nem tetszik nekik" (az ÉN beszédem). Saját magadra fókuszálsz. Beszűkül a gondolkodásod, nincs kapcsolódás, nincs jelenlét.

Míg a szelíd lámpaláz esetén arra figyelünk: "Hogy tudom legjobban átadni a tudásomat (NEKIK)?" "Mire van szükségük (NEKIK)?" Figyelek a rezdüléseikre, vették-e a lapot, tudnak-e követni. Nem csak ledarálom az előre bemagolt szövegemet. Kapcsolódom. Jelen vagyok.

Amikor kiállsz a színpadra, az nem rólad szól.

A hallgatóidnak, közönségednek hozott értékről szól.

Róluk szól. Nekik szól. Add úgy, ahogy ők be tudják fogadni.

Csak úgy fog menni, ha jelen vagy, és kapcsolódsz. Magadhoz, a témához, hozzájuk.

(A hogyanokat hamarosan tovább feszegetjük.)

A lámpaláz tehát önmagában nem para. Nem az a gáz, hogy van. Nagyobb gáz lenne, ha egyáltalán nem izgulnál fellépés előtt. Az a nem mindegy, miért, kiért izgulsz: magad miatt, vagy az értékadás izgat? Magadért aggódsz, vagy az a fontos, hogy a hallgatóid megkapják, amiért jöttek?

Fogalmazd meg, MIÉRT mondod el, amit el akarsz mondani. És ha a válaszaid között csak olyan dolgokat találsz, amik a saját előrejutásodat segítik.... akkor nem csodálom, hogy marad a lámpalázad. De ha a nagy képet látod, akkor miért jó azoknak, akik hallanak? Hogyan változik meg a gondolkodásuk, az életük?

Alázatos munkával, készüléssel tegyél meg minden tőled telhetőt!

És persze az is segít, hogy ami a szíveden, az van a szádon. Akkor nem parázol. 

Aktuális: 

Szabadulj meg a bénító lámpaláztól! Online kurzus. Részletekért kattints ide!